Radnóti Miklós:
Szerelmes vers
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még, majd hűvösen int s tovaúszik. És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény permetegén ragyog által a kék. Sárgán fut az ösvény, vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban már csöppen a csönd a falakról, engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét, hull a levél, közelít a fagy és eldől a merev rét, hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek! s nem szeretek már soha mást.
VIRÁGÉNEK
Radnóti Miklós
Fölötted egy almafa ága, szirmok hullanak a szádra, s külön egy-egy késve pereg le, ráhull a hajadra, szemedre.
Nézem egész nap a szádat, szemedre hajolnak az ágak, fényén futkos a fény, csókra tünő tünemény.
Tűnik, lehunyod szemedet, árny játszik a pilla felett, játszik a gyenge szirommal, s hull már a sötét valahonnan.
Hull a sötét, de ne félj, megszólal a néma, ezüst éj; kivirágzik az égi fa ága, hold bámul a béna világra
LEVÉL A HITVESHEZ
Radnóti Miklós
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, - s szivemben nappal újra megtalálom, - hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak újra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél újra, kamaszkorom kútjába visszahullva féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem újra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád, megjártam érted én a lélek hosszát, - s országok útjait; bibor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szivós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2x2 józansága hull rám.
Radnóti Miklós:
Két karodban
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok hallgatag. Két karomban gyermek vagy te hallgatlak. Két karodban átölelsz te ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
|