A KEDVES KÖZELLÉTE

Goethe

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
    a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
    a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
    az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
    lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
    és partra döng;
a ligetben ha néma csend borúl rám,
    téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
    összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
    Ó, jössz-e már!

(Szabó Lőrinc)

VISZONTLÁTÁS ÉS BÚCSÚ

Goethe

Szivem dobbant: gyorsan nyeregbe!
Szinte vágyat előz a tett.
A föld már ringott, esteledve,
s éj függönyözte a hegyet;
mint föltornyosult óriás, állt
a tölgy, a ködruhás király,
s száz fekete szemével strázsált
az erdőszélen a homály.

Felhődombról nézett a hold, csak
sandítva, párái mögül,
puhaszárnyú szelek lobogtak,
sikongtak a fülem körül;
az éj ezer szörnyet teremtett,
de kedvem friss volt és vidám:
milyen tüze gyulladt szivemnek!
ereimben micsoda láng!

És láttalak, és már felém folyt
tekinteted édes tüze:
szivem egészen a tiéd volt
s ajkam minden lehellete.
A drága arcra rózsa illat
s az egész tavasz odagyűlt,
és csók várt - istenek! - amit csak
reméltem, érdemtelenül!

De ah, a nap kél, máris itt a
búcsú a fájó hajnalon:
mennyi mámor a csókjaidban!
szemedben mennyi fájdalom!
Mentem; láttam, hogy integetsz, hogy
szemedből a könny hogy ömöl:
mégis, mily gyönyör, hogy szeretsz! s hogy
szeretlek, nagy Ég, mily gyönyör!

(Szabó Lőrinc)