HÚSZ ÉV MÚLVA
Vajda János
Mint a Montblanc csucsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szivem, többé nem ég; Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád Versenyt kacérkodik, ragyog, Fejemre szórja sugarát; Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán Elálmodozva, egyedül - Mult ifjuság tündér taván Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szivem kigyúl, Mint hosszú téli éjjelen Montblanc örök hava, ha túl A fölkelő nap megjelen... |
HARMINC ÉV UTÁN
Vajda János
Mi hátra volt még, elkövetkezett. E földi létben gyász sorunk betölt. Találkozunk - irgalmas végezet! - Utolszor, egyszer még, a - sír előtt. Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz S helyet cserél bennünk a fájdalom; És folyni látom, majd ha már késő lesz, A megbánásnak könnyét arcodon.
Mert amit én vesztettem, óriás, Hozzá az ég adott erőt nekem. Én látok itt olyant, mit senki más; Csodákat mível emlékezetem. A multból fölmerűl egy pillanat, Mint óceánból elsüllyedt sziget; És látom újra ifju arcodat, Mikor még másért nem dobbant szived.
És e varázslat rád is visszahat. E lélek a te Veszta-templomod. Oltára képében látod magad; Mi vagyok én neked, most már tudod: Ha majd a földi élettől megváltam, Imába, dalba foglalt szerelem Örökkévalósága a halálban... Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!
Ki bájaidból méltatlan vadakra Pazaroltál nem értett kincseket; Én, a hideg bálvány vezeklő rabja, Ki minden kéjt szivébe temetett: Most itt ülünk siralomházi lelkek, És nézzük egymást hosszan, szótalan... Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, Az el nem nyert éden fájdalma van.
Igy űl a hold ádáz vihar után Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen, És néz alá a méla éjszakán, Bánatosan, de szenvedélytelen, Hallgatva a sirbolti csöndességet A rémteli sötét erdő alatt, Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek Hervadt levélre halkan hullanak... | |