Kaderják Gitta

                              A VIETNÁMI LEÁNY

   ..."Számtalan kísérlet bizonyítja, hogy a sugárzással a DNS-szintézis itt

nem  tárgyalható  okok  miatt  gátolt  lesz. Ennek következtében károsodik a

sejtműködés,   végsősorban   károsodnak   a  testet  alkotó  szövetek,  vagy

szervek..."

   Letette  a  könyvet. Órájára nézett: - Mára elég. Tíz perc múlva éjfél. A

vacsorám  még  itt...  Társaim  egyetemi  bálon...  És  otthon?  Lehet, hogy

légitámadás  zavarja  fel az alvókat, angolkóros kis öcsémet vonszolja anyám

az  óvóhelyre...  A  kicsinek  korog  a  gyomra... Nem... Nem vacsorázom ma.

Kicsit  szeretnék  veletek  érezni.  Gyomorsav, marjad gyomrom falát! Ma jól

esik  éhezni...  Óh,  ha  elküldhetném nektek a vacsorámat: szalámi, illatos

kakaó,  vaj...  Szegénykéim!  Meddig  tart  még  e kín? Meddig szenvedsz még

hazám,  Vietnam? Még egy kis idő és hazamegyek, kötözni sebeidet, gyógyítani

betegeidet.

   Hirtelen  kacagás hasít az éj csendjébe. A nyitott ablakhoz lép. Kellemes

légfürdő  csapja  meg. Az utcalámpák fényében vidám magyar lányok körvonalai

bontakoznak ki.

   - Persze  ma  bál  van... Nektek szabad örülni, kedves  magyar ifjak. Itt

béke  van.  Szeretnék  én is így kacagni és örülni otthon! - Tita megvetette

tiszta ágyát és bebújt könnyű paplana alá.

   - Szabadító  álom,  jöjj, hozz nyugtot szívememnek! - fohászkodott  az éj

sötétjében   és   a   szép   szőke   magyar  fiúra  gondolt,  kinek  odaadta

ártatlanságát,  aki bearanyozta itteni életét szerelmével. Aztán megint csak

elszomorodott arra a gondolatra, hogy közeleg az elválás ideje.

                                  *   *   *

   Péter   nagy  rendet  csinált  garzonjában.  Az  asztali  vázába  virágot

helyezett  és elégedetten nézett szét. Aztán heverészve, várakozó izgalommal

az  ismerős  csengetésre  figyelt. Boldogság Nyguen Thi Thaph-ra várni. Ez a

leány  olyan számára, mint valami varázslat. Ezt a leányt nem lehet megunni.

Voltak hosszabb-rövidebb kapcsolatai leányokkal eddig is, de ez egészen más.

Ez  végre  a  szerelem.  Mikor  megismerték  egymást,  Tita  még  nem tudott

magyarul.   Szükség  volt  a  teljes  összekapcsolódásra,  egy-egy  tekintet

megfejtésére.  Így  mozdulatok,  szemvillanások  jelentőséget  kaptak. Péter

eddig  nem  sokat  törődött a leányok gondolataival, de ez esetben rendkívül

izgatta  a  titokzatos  leány  minden  rezdülése.  Péter  tanította magyarul

beszélni.

   - Je t'aime = sze-ret-lek!

   - Sze-ret-lek! - szótagolta Tita és bizonygatta szenvedélyes csókkal.

   Micsoda  leány!  Formás kis teste minden ívét maga elé képzelte Péter. Ó,

csak jönne már!

   Megszólalt  a  csengő.  Péter  felugrott, kitárta az ajtót a leány előtt.

Átkarolták  egymást,  csókjaiktól szívük úgy dobogott, mint az áram hajtotta

motor. Testükben szétáradt a csodálatos kábulat. Szinte önkívületi állapotba

jutottak  egymás  közelségétől. Mikor feleszméltek, egymás mellett feküdtek,

rajongva,  kipirultan,  s  mosolyogva  nézték a földön heverő ruhadarabokat.

Péternek eszébe jutott, hogy az ajtót is elfelejtették bezárni. Kibontakozva

szerelme  karjaiból az ajtó felé lépett, s megfordulva pár lépés távolságból

rajongva  nézett  vissza  a  mezítelen,  formás  leánytestre és elragadtatva

felujjongott:

   - Óh,  de  szép vagy Tita, ne mozdulj! Maradj így, hogy  gyönyörködhessek

benned!  - Tita Péterre irányuló tekintetében ugyanez a gátlástalan csodálat

volt, mikor Péter mezítelenségére nézett.

   - Mióta  ismerlek  téged, hiszek a csodákban. - Tita már majdnem  mindent

megértett.  Kezdetben  nehéz  volt  a  beszélgetés. Három-négy nyelv szavait

fűzték egy mondatba, végső esetben a latin segített a megértésben.

   A  leány mosolygó arcát most hirtelen elárasztották a könnyek, és zokogás

rázta szép testét.

   - Te sírsz? - riadt meg Péter. Lelkében megérzett valamit, ami úgy hatott

most, mint kánikula idején a jeges szél.

   - Mi  lesz  velem  nélküled?  - tört fel a leányból a sírás. - Egy  hónap

múlva megkapom a diplomámat és megyek haza Vietnamba.

   Itt  kell  maradnod! Itt is gyógyíthatsz! - könyörgött Péter és észre sem

vette,  hogy  térdel  a  lány  előtt  és feje az ölében nyugszik. Mikor Tita

lehajolt felé, kékes-fekete hosszú hajzuhataga reáhullott, mint egy sátor.

   - Lehetetlen,  Péter.  Tudod,  hogy  mit  fogadtam meg, mikor  elindultam

Magyarországra.

   - Nem  lehetsz  ilyen  kegyetlen,  feleségül  akarlak  venni.  Nem  tudok

nélküled  élni! Gyermeket akarok tőled. Felejtsd el hazádat. Boldog vagy itt

velem.

   - Ez  igaz,  de  hív  a  haza,  vár  a  kötelesség.  Gyógyítani akarom  a

sebesülteket. Így szeretném támogatni a hazámat. - Péter szomorú arcát látva

megcsókolta szemeit, majd folytatta. - Esetleg... Gyere te velem, Péter!

   A  fiú  idegesen  nyúlt  a  cigaretta után, töprengő arckifejezésén látta

Tita, hogy nagy vihar dúlt benne.

   - A tűzfészekbe menni semmi kedvem, Tita!

   A  leány  felállt,  arca  fénylett a könnyektől. Nagy komolyan öltözködni

kezdett.

   - Az  igazi  szerelem  áldozatot  kíván.  Ha fontosabb a kényelmünk,  nem

szeretünk igazán - mondta rezignált hangon.

   - Mindig  vissza foglak várni, Tita. Ígérd meg, hogy a háború  végeztével

visszajössz és itt maradsz velem. Ha igazán szeretsz, ezt meg fogod tenni...

Nem,  nem engedhetlek el, meg is halhatsz Vietnamban! - nyögött fel Péter. -

Itt  kell  maradnod, majd hazamegyünk együtt, ketten, a háború után. - A fiú

érezte, hogy érvelései hiábavalók, a leányt úgysem tudja meggyőzni.

   Nagy  szomorúan mentek a kollégium felé. Ettől kezdve az elválás fájdalma

nehezedett  szívükre, s együttléteik már nem voltak maradéktalanul boldogok.

Kerülték  a  témát, de mint sötét háló ereszkedett egyre közelebb lelkükre a

fájdalom.  Addig  sem  enyhült Tita bánata, míg kitűnő diplomáját átvette az

évzárón.   Évfolyamtársai  tisztelete  sugárzott  felé,  tanárai  elismerően

szorongatták kezét.

   Tita  szeme  könnyben ázott, akkor is mikor az utolsó napon a repülőtéren

kibontakozott a búcsúzó ölelésből, és belevegyült a hazafelé induló fiatalok

csoportjába.  Vissza-visszafordult, könnyein át keresve Péter alakját. A fiú

is  könnyezett, mikor a fémesen csillogó géptest után nézett, integetve amíg

csak beleveszett a kéklő légtengerbe.

   Tita szeme búcsúzott a magyar rónától.

   - Vajon fognak-e még találkozni? Péter nem is tudja, hogy milyen  emléket

                        visz  ő  a  szíve alatt. Nézegette az emlékül kapott

                        borostyán kulcstartót, és a fényképet, amit Pétertől

                        kapott. Kívánta, hogy Péter legyen a neve.

                                            *   *   *

                           Két  éve  már, hogy Titát elvitte a repülő. Péter

                        azóta  a  kifosztottság  érzésével  élte  életét. Ha

                        leányra  nézett,  azonnal  Tita  jutott  az  eszébe.

                        Képtelen  volt  más leánnyal vigasztalódni. A vidám,

                        kicsit bohém fiút a szerelmi bánat átformálta. Egyre

                        jobban  úrrá  lett  rajta egy érzés, szeretne valami

                        nagy dolgot tenni az emberiségért.

                           A   búcsúzás   évfordulóján   felkereste   a  kis

                        presszót,  ahol  utolsó  órájukat  együtt töltötték.

                        Mielőtt  betért,  egy újságot vásárolt. Nem járt itt

                        azóta,  leült  és  megrohanták  a  régi  emlékek.  A

napfény  ugyanúgy  szűrődött át a függönyön, mint abban az órában; az asztal

is  szabad  volt  a sarokban, és a vázában margaréta, mint akkor. Csak éppen

Tita széke üres.

   - Ugyan él-e még?

   Az   újság   hasábjain   a   vietnami   híreket   kereste,   a   vietnami

béketárgyalásokról  szóló  cikk olvasásába merült. Magyar fiatalok készülnek

Vietnamba,   hogy  részt  vegyenek  az  újjáépítési  munkákban.  Ez  a  cikk

felkavarta  amúgy  is  kevés  nyugalmát,  s  hatására  felmerült  benne  egy

gondolat:  mi  lenne,  ha  jelentkezne  ő  is  a  vietnami útra. Titától nem

érkezett levél Hué utolsó bombázása óta.

   - Vajon él-e még?

                                  *   *   *

   A  vállalat  igazgatója elkomolyodva figyelte Péter szándékát. Péter mint

üzemegység-vezető   kiváló   konstrukciós  képességével  sokat  lendített  a

vállalat   fejlesztési   munkálataiban.   Komoly   gondot   okoz   hiánya  a

kollektívának.  Érthető,  ha  sajnálattal,  de mégis elismerő megbecsüléssel

búcsúztak el tőle munkatársai.

                                  *   *   *

   Zavartalan  volt  a  légi út, az idő száraz és derűs. És szomorú látvány,

amit  a  romokban  heverő ország képe mutatott, már madártávlatból is. Szíve

hevesen vert, amikor a repülő ereszkedését észlelte.

   - Tita!  Tita!  Tita! - Nem tudott másra gondolni. Még sem került  sor az

első  héten a találkozásra. Annyi elfoglaltsága volt. Csak éjjel tervezgette

a találkozás lehetőségeit.

   Végre  elérkezett  a nap, amikor elindulhatott autón a néhány kilométerre

lévő kisváros felé. A pusztulást most a kocsi ablakán szemlélhette. Szívében

lázadás született az emberi kegyetlenség miatt. Útja során láthatta, hogy az

élet  megindult,  az  emberek  hozzáfogtak  a  romok  eltakarításához. Azt a

kórházat  kereste,  ahonnan Tita az utolsó levelét írta. A nagy épület egyik

szárnya  hiányzott.  Bombatámadás érte. A meglévő részben folyt a gyógyítási

munka.  A  kórház folyosóján sebesülteket tologattak. Kinek feje, kinek lába

volt átkötve. Fojtó meleg volt, és nehéz szag terjengett a levegőben.

   Péter  a szembejövő ápolók között kereste Titát. Érdeklődésére az emeleti

folyosó utolsó szobája felé kísérte egy ápoló. Egy orvos lépett ki az ajtón.

Az  ápolóval közölt valamit és engedélyt adott a belépésre; Péter szorongása

fokozódott.  Mintha  csak  érezte  volna,  hogy  az ajtó megnyílása életének

legnehezebb perceit zúdítja rá.

   Az  ágyon  fekvő  betegben  felismerte Titát. A leány megtört szemeiben a

felismerés  öröme  villant.  Péter  felé  lendült  karjaival, mint régen, de

visszaesett  feje  a párnára, erőtlenül. Péter a beteg felé hajolt, csókolta

szemét, száját, haját, ahol érte. A megrázkódtatástól lábai megremegtek. Nem

így  képzelte  a  találkozást.  Leült  az  ágy  mellé,  fogta  Tita kezét és

hallgatta nehéz beszédét.

   - A  kórházat bombatámadás érte... A romok alatt találtak meg...  Örülök,

hogy  időben  jöttél... és még láthatlak utoljára... Közben egy ápoló lépett

be, karján másfél év körüli gyermekkel.

   - Ez  itt  kis  Tita, a te lányod... Fiút szerettem volna, olyat mint  te

vagy... Leány lett, olyan mint én... Vidd magaddal Magyarországra... Emlékül

szerelmünkre...  Boldog  vagyok,  mert  láthatlak... és mert béke van... Sok

beteget mentettem meg a haláltól. A munkám szeretete erőt adott... Kár, hogy

éppen  a  háború  végén  jártam így... de szívemben béke van... mert valamit

tehettem Vietnamért.

   Kis  Tita mosolygott Péterre, s gömbölyű karjaival bájosan kapkodott apja

arca  felé.  Mit  sem  tudott  arról,  hogy  abban a pillanatban találta meg

édesapját, amelyben örökre elveszítette az édesanyját.

   Péter  erős  szorítást érzett a kezén, ezzel a szorítással búcsúzott el a

kedves, szép, hős Tita.